Három történet az angoltanulásról - Mások hogy oldják meg?

Pár nappal ezelőtt arra kértük a szülőket, hogy írják meg a gyermekük angol nyelvtanulásával kapcsolatos élményeiket. Hárman is elküldték történetüket, hogy azt közreadhassuk, és mindannyian tanulhassunk belőle. Vajon milyen problémákkal küszködnek mások?

Rossz anya vagyok?

Köszönöm ezt a lehetőséget! Örülök, mert már nagyon elegem van az angoltanulás körüli hercehurcából.

Luca most hetedikes és harmadik osztály óta tanul angolul. Négy éve. Négy éve minden angolóra előtt sírás, alig várjuk a szüneteket. Már egy iskolaváltáson is túl vagyunk, de az sem oldotta meg a helyzetet.

Először azt gondoltam, ez valamiféle dyslexia, de hiába vittem el szakértőhöz, nem kaptunk szakvéleményt, mert a magyar nyelvvel nincsenek problémái. Igaz, volt néhány kisebb zavar, de nem elég a felmentéshez. Próbáltam beszélni a tanárokkal, de azt mondták, nekik tartani kell magukat a tantervhez. Valójában őket is megértem, de ettől még nem lesz könnyebb.

Minden angol óra előtti este másfél-két órát tanulunk, ha dolgozat lesz, akkor még többet. Nyüglődés és hiszti az egész. Sokszor már magamat érzem rossznak, és sírni lenne kedvem, hogy erre kényszerítem, de nincs más választásom, folytatni kell, mert nem engedhetem, hogy megbukjon. Rossz anya vagyok?

Teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek. Mit tegyek?

(Képünk illusztráció)

Szóbeli felelet - írásban

Hihetetlen nagy örömmel olvastam, hogy végre az idegennyelv-tanulás a téma. Én magam angoltanárként dolgozom, és három éve próbálok minden lehetőséget megragadni, hogy képezhessem magam, hogy szakszerűen tudjak segíteni a tanulási nehézségekkel küzdő diákokon. Sajnos lassan és nehézkesen halad a folyamat, de nem adom fel. Végre valakit érdekel a történetünk.

Íme:

Kisfiam 10 éves, 7 éves kora óta sejtjük, 8 éves kora óta papírja is van róla, hogy az olvasás-írás terén problémái vannak. Pici korában (1 évesen) másfél évig jártunk baba-angolra (Nem a sznob anyuka divathóbortja volt ez, nem is voltam meggyőződve a hasznosságáról, ezért ebből írtam az egyik diplomamunkámat, és jobban beleláttam a folyamatba úgy, ha minden órán részt veszünk.) Kicsi fiam élvezte az órákat, szívesen mesélt róla, örömmel énekelte a dalokat, stb. Ezután hosszú szünet következett, elköltöztünk, ovit váltott, nem vett részt angolórákon harmadik osztályos koráig. Itt heti egy órában tanultak angolt, egyértelműen nyelvtani hangsúllyal (a jó öreg nyelvtani-fordító módszer elemeivel), néha játékkal. Ötös-négyes volt angolból, bár ez szerintem semmit nem jelent. Itthon gyakoroltunk, az iskolai anyagot próbáltam multiszenzoros feladatokkal, diszlexiabarát módszerekkel elmélyíteni, de a suliban nagyon gyorsan haladtak, sokszor lemaradtunk.

Negyedikben már heti két órájuk volt, és új tanárt kaptak. Bár a tanár tudott a gyerek problémájáról, nem olvasta el a papírját, és nem is tett semmit, amíg nem kértem meg személyesen, hogy inkább szóban kérdezze a szavakat (hiszen szódolgozatokra és nyelvtan-központú témazárókra kapnak csak jegyet!). A tanév első szódolgozatában 75 szóból (természetesen nem egyik óráról a másikra!) 12-t kérdezett, amiből a fiam 1-et eltévesztett (twenty helyett twelve / homogén gátlás) 11-et pedig felismerhetően tudott, csak rosszul írt le. Erre kettes alá(!) érdemjegyet kapott.

A következő dolgozat előtt megkértem a tanárt, hogy inkább feleltesse. Erre kihívta a táblához, és oda kellett felírnia a szavakat. Erre nem találok szavakat.

A fiam az angolórák előtt - később más iskolai napok előtt is - fejfájásra, gyomorfájásra, hányingerre panaszkodott, előfordult, hogy hányt is. A tanév végén kettes lett, az évzárón mindenki meg is nézte a bizonyítványában. Bár számított rá, mivel a tanára egész évben a kettessel fenyegette, mégis napokig sírt a bizonyítvány kézhezvétele után.

A nyáron az iskola, ahol dolgozom, tanulmányi utat szervezett Angliába, amelyre elvittem a fiamat. Kiválóan helytállt. Akart, próbált kommunikálni, sikerélményekkel gazdagodott. Számomra egyértelmű, hogy nem a nyelvhez való hozzáállása a probléma. Átírattam másik iskolába, remélem itt több pozitív megerősítést kap majd, és sok sikerélményben lesz majd része.

(Képünk illusztráció)

Minden jó, ha a vége jó?

Mi már szerencsére túl vagyunk ezen, de annak idején igencsak megszenvedtünk vele.

A fiam angolt tanult negyedik osztálytól kezdve. Az első két évben egy fiatal tanárnő volt az angoltanár, aki gitárral járt be az órára, rengeteget énekeltek, játszottak, sőt még táncoltak is. Nem is volt semmi probléma, a fiam szerette az angolt.

A nehézségek hatodikban kezdődtek. A kis tanárnő elment az iskolából. A szóbeszéd szerint elküldték, mert nem haladt a tananyaggal. Bevallom, én nem tudok semmilyen idegen nyelven, így nem tudom megítélni, hogy mennyit haladtak, de az biztos, hogy jó kedvűen készült az órákra.

Egy idősebb tanárnő vette át a csoportot, aki a saját bevált módszereivel tanított. Hát, ezek a bevált módszerek az én fiamnál csődöt mondtak. Innentől Sanyi rettegett az angolóráktól. Rengeteg leckét kaptak, volt, hogy egyik óráról a másikra 80 szót kellett bemagolni, és minden héten írtak valamilyen dolgozatot, szavakból, nyelvtanból vagy fogalmazásból. A fiamnak ez nem ment. Sorra hozta az egyeseket, ketteseket. Persze fogadtunk mellé magántanárt, egy kisebbfajta vagyont fizettünk ki rá, de csak annyit sikerült elérni, hogy nem bukott meg.

Gimnáziumban folytatódott a tortúra, csak itt már két nyelvvel kínlódtunk. Az én alapvetően jó képességű gyerekem egyszerűen nem volt képes nyelvből kettesnél jobbat szerezni. Pedig nem az eszével és nem is a szorgalmával volt baj.

Az egyetem már könnyebb volt, hiszen itt nem volt nyelvtanítás. Sanyi sorba vette akadályokat, talán nem mindig olyan simán, ahogy mi szerettük volna, de lemaradás nélkül. Időben eljutott a diplomadolgozat elkészítéséig, meg is írta, jól is sikerült, a védéssel sem volt gond, szóval úgy tűnt, rendben van a dolog. Csak a nyelvvizsga, azt továbbra sem sikerült megszerezni. Hiába volt minden eredménye jó, a középfokú nélkül nem kapta meg az oklevelet. Többször is nekifutott, volt, hogy csak három pont hiányzott hozzá, de nem jött össze. Ez persze a munkában is éreztette a hatását, mérnökként a diploma hiányában nem vették fel, csak asszisztensnek. Persze gyakorlatilag mérnöki munkát végzett, de nem volt aláírási joga, és feleannyit keresett, mint a diplomások.

Végül meguntam. Az unokaöcsém Angliában él már vagy tíz éve, megbeszéltem vele, hogy a fiam kimehet hozzá egy fél évre, csak a rezsit kell fizetni, meg persze a megélhetést. Így is lett, családi összefogással meglett a pénz - nem volt kevés, mondhatom - és Sanyi utazott. Az unokaöcsém szerzett neki munkát, egy boltban kellett segítenie, takarítás, pakolás, ilyesmi, reggel öttől délig. Délután nyelvtanfolyam, este pedig egy kocsmában dolgozott.

Nehéz félév volt, de megérte. Ahogy hazajött, két nap múlva már ment is nyelvvizsgázni. A szóbeli kilencven százalék fölött lett, úgy tudom, ez nagyon jónak számít. Az írásbeli éppen csak 50% lett, ezen sokat rontott a helyesírás. De a lényeg: meglett a nyelvvizsga, és vele a diploma is.

Sanyi azóta mérnöki állást kapott, családja van, és gyerekei. Minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk. Csakhogy az unokám most megy másodikba, és most kezdi az angolt. Félek, kezdődik az egész tortúra az elejéről. Csak remélni tudom, hogy a nyelvérzékét az anyjától örökölte...

(Képünk illusztráció)

Sírás nélkül

Ha magatokra ismertél, ha Nektek is hasonló élményeid vannak, akkor segítségetekre lehet az AngolNyelvGyerekeknek.hu módszer. Ha gyermeked velünk tanul angolul, akkor nincs többé stressz, nincs hasfájás és sírás, csak játék, szórakozás, és észrevétlen tanulás. Gyermeked a saját tempójában haladhat, és nincs kényszer vagy büntetés.

Olvass tovább, és segíts gyermeked nyelvtudásának fejlesztésében! További információért kattints ide >>>