V.Katajev: Hétszínvirág
Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska.
Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat
apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt
Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy,
mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat.
Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a
másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám
Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp
az utolsókat ropogtatja -Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta
utána.
-
Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a
kutya után eredt.
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el
is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s
csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát
csak ott terem egy anyóka.
-
Kislány, kislány, miért sírsz?
Annuska elmesélte hogy járt.
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a
kertjébe, s így szólt hozzá:
- Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem
sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent
megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán.
Odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot,
s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden
szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg
égszínkék.
- Ez a virág nem közönséges virág ám. Teljesítheti
minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a
verset:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban
teljesül.
Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot,
s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé.
Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy
vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony,
mintha a föld nyelte volna el őket. Mit csináljon?
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis
harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a
sárgát, eldobta, s így szólt:
- Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel
együtt.
Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a
perecekkel.
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: "Bizony, ez
csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni."
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt
a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt.
Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan
meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és
elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve. A váza pedig leesett, ezer
darabra tört.
-
Már megint eltörtél valamit, te haszontalan?
- kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?
-
Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el-
Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot,
eldobta, és így suttogott:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép
legyen.
Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól
összeszaladtak s összenőttek.
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll,
mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és
kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen "Északi sark"-ot játszottak,
ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
-
Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
-
Még mit nem! Nem látod, hogy ez az
Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!
-
Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
-
Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne
zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
-
Szóval nem vesztek be?
-
Nem! Eredj!
-
Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az
Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem
olyanra, mint az igazi.
Pukkadjatok meg!
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos
Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még
ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült,
körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint
a pörgettyű.
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári
ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az
Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei
nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégcsapok az
esővízcsatornáról.
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott:
egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik -
talpas, a negyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik -
szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb.
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hogy le
tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
Abban a szempillantásban megint az udvaron termett.
Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
- Na hol az a te híres Északi-sarkod?
-
Ott voltam.
-
Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
-
Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!
-
Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem
jégcsap!
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem
bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak.
Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija,
másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján
egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő.
Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a
macskáé. "Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több
játéka."
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és
nagy hangon mondta:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ
minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy
pislákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy "papa, mama!" - "papa, mama!".
Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az
egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni,
hogy baba ne kerüljön láb alá. Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a
babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek
csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet
volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok,
autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a
kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A
levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az
égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és
fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök
felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
-
Elég, elég: - kiabált rémülten Annuska,
fejéhez kapva - elég lesz!
Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek...
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől.
Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a
háztetőkig megtelt játékszerekkel.
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a
nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az
ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most
mindjárt.
S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz
az ő Hétszínvirágjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
"Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi
hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom."
Megy az utcán s töri a fejét.
"De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött
csokoládét, egy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka
cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és?
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és
akkor nem marad semmim.
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a
fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a
cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb
dolgot is kívánhatok. Csak el ne hamarkodjam, ez a fő."
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak
meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt,
vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem
verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment
hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s
a vállán lógó két kis copfját.
-
Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?
-
Vityának, hát téged?
-
Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
-
Nem lehet. Sánta vagyok.
-
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú
lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
-
Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon
tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
-
Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon
szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így
marad egész életemre.
-
Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú!
- kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát.
-
Ide nézz!
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó
sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán
szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy Vitya lába meggyógyuljon.
A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról,
elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy
sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.
Letöltés
|