Tanulási zavar és családi béke

Tanulási zavarral küzdő gyermek szülőjének lenni különös, vegyes érzelmekkel teli, nagyon nem vágyott állapot. Miért is?

Szülőként természetes, hogy szeretjük gyermekünket, aki szeretetreméltó, kedves, és szép. Az iskolába lépésig úgy tűnt, hogy ez az aprócska emberpalánta nagyon okos, ha épp nem a legokosabb a korabeli gyerekek között, és könnyedén fogja teljesítni a vele kapcsolatos legtöbb reményünket, elvárásunkat.

Valami gond van

Aztán egy nap - rosszabb esetben már iskolásként, szerencsésebb esetben még az óvodában - egy szakember közli velünk, hogy valami nagyon nincs rendben, a gyermek sürgős közbeavatkozás nélkül tanulási zavarok elé néz: ekkor nagyon megijedünk.

Az első reakció általában a tagadás: nem hisszük el, hogy a mi gyerekünkkel ne lenne minden rendben, biztos valamit elnéztek azon a vizsgálaton. Ezt az érzést hamar szokta követni a "Miért pont én, miért pont velünk történik ez?" típusú rágódás.

Nyomozó

A következő lépésben általában bújni kezdjük a fellelhető szakirodalmat, keresni a lehetőséget, hogy ezt a rossz irányba induló folyamatot megállítsuk, sőt mielőbb megfordítsuk. Nyomozásba fogunk, hogy erre a szörnyűségre egyáltalán hogy kerülhetett sor, kitől örökölhette. Lassan, de biztosan befészkeli magát gondolataink közé az önvád: vajon mit, mikor, hol ronthattunk el?

Felvetjük a témát az ismeretségi körben, először csak úgy általánosságban, hallott-e már valaki valami hasonlóról, ismer-e olyanokat, akik hasonló cipőben járnak. Egyéniségtől függően ilyenkor sokakban még a szégyen munkálkodik, a félelem, hogy kiderül, csak mi jártunk így. Gyorsan megtudjuk, hogy sokak problémájában osztozunk, ismerőseink egy része átment már ezeken a fázisokon, a megoldás bizonyos szakaszában jár, és eredményeket is sikerült már tapasztalnia.

Hogyan tovább?

Ekkor kissé oszlani kezd az aggodalom, de a problémamegoldás új szakaszába lép: hogyan tovább? Szakemberek elérhetőségeit kezdjük gyűjteni, információkat róluk, az elért eredményeikről. És bizony, ne kerteljünk: információkat árakról, költségekről, a kezelések időigényéről.

Sokan itt újabb falakba botlanak: a szakszerű segítség vagy távol van, vagy nem egyeztethető össze a szülők munkabeosztásával, lehet, hogy hosszú előjegyzésre kell számítanunk az intézményes segítségnyújtóknál, és lehet ez mind együtt is.

Elindul a tapogatózás a magánpraxisban fellelhető szakemberek irányába, akikkel kapcsolatban a fenti problémák bármelyike előállhat kiegészülve az anyagi megterhelés súlyával is.

Telik az idő!

Eközben pedig telnek a hetek, értékes idő ment el érdemi közbeavatkozás nélkül. Ha a gyermek már iskolás, szépen kezdenek gyűlni a tárgyi bizonyítékok is: megjelennek a fekete pontok, elmaradnak a vágyott dicséretek. Gyermekünk elemi vonzódása az iskolához lanyhulni kezd. Rosszabb esetben testi panaszok jelennek meg: fáj a feje, fáj a hasa, betegnek érzi magát, nem akar iskolába menni. Kétségbeesésünkben orvoshoz visszük, kivizsgálások kezdődhetnek, és azt kezdjük érezni: "Te jó ég, még ez is! Mi jön még?!"

Szegény gyerek!

Emberi reakció, hogy a bajba jutott gyerekünket lehetőleg szeretnénk megkímélni, amennyire csak lehet. "Nem elég, hogy diszlexiás szegény, most még ezek a testi tünetek is sújtják ezt a kicsi gyereket!" Óriási lesz a kísértés, hogy lazítani kezdjünk korábbi következetességünkön, és félelmünkben elvtelen engedményeket tegyünk a javára. Olyan kedvezményekben részesítsük "szegénykét", amit korábban nem tettünk volna, sőt a testvér(ei)vel most sem teszünk hasonlót.

A gyerekünk ezt hamar megérzi, átlátja az előnyeit, és bizony sokszor előfordul, hogy ezen a ponton másodlagos negatív folyamatok indulnak be, melyek nem a tanulással, hanem a viselkedéssel kapcsolatosak. Elkezdheti "elkerülni a szekér a lovat".

Játszmák

A már megtépázott határozottságunk tehetetlen dühbe fordulhat át, elkezdődhet a kapkodás, a gyermek okolása a fejleményekért, aztán váltakozva az efölötti bűntudat újabb következetlenségeket szülhet. A következetlenség hatására a gyerek elbizonytalanodik, hatalmi játszmákba kezdhet, kényelme érdekében manipulálni kezdheti a szüleit: Nincs kedve iskolába menni, nincs kedve tanácsadásra menni, nincs kedve gyakorolni, ha pedig a szülő keményebb hangot ütne meg, testi panaszokkal hozakodik elő.

Eddigre előáll az az előnytelen helyzet, hogy a gyerek motivációja a probléma megoldásában meg se közelíti a szülőét, ezáltal a szülő zsarolhatóvá válik. Ez természetesen az iskolai előmenetelt is rontja, de nagy baj, hogy a gyerek érzelmi fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges bizalmi viszonyt is felmorzsolhatja. A kölcsönös szemrehányások felbukkanhatnak a szülők közt is, ami rontja a köztük lévő viszonyt, a családban nő a feszültség, ami alól természetesen a többi testvér sem vonhatja ki magát. Ők elhanyagolva érzik magukat, a "problémás" testvérükre fordított többlet-figyelem miatt féltékenyek lesznek rá, úgy érzik, a szülők kivételeznek vele. Már-már sajnálják, hogy nekik nincs semmi bajuk...