Mi a közös az IKEÁ-ban és a magyar iskolarendszerben?

Mint olyan sokan ebben az országban, én is szoktam időnként az IKEÁ-ban vásárolni. Egyszerre szeretem és utálom, várom a kimondhatatlan nevű praktikus újdonságokat, ugyanakkor riaszt a végtelen labirintus, a tolongó tömeg és a hosszas keresgélés.

Múlt héten ismét itt jártunk, a kislányunk kinőtte a régi szekrényét, így választottunk neki egy újat. Szép is, nagy is, sok fiók is van benne, és pont el is fér, a lányomnak is tetszik, szóval ideális. Két méretes (de előírásosan lapos) dobozban szállítottuk haza.

Persze, előre izgultam, hogy sikerül-e majd összerakni a bútort, de végül nem volt semmi gond, két, két és fél óra alatt végeztem a feladattal. Hiába aggódtam, nem volt más dolgom, mint egyszerűen követni az útmutatóban foglaltakat, megkeresni az alkatrészeket, és a megadott módon, a megadott sorrendben összeilleszteni őket. Végeredményképp a szobában áll egy szekrény, mely egészében véve meglehetősen hasonlít ahhoz, amit az áruházban láttunk. Az elemek szépen összeálltak, nem lötyög, nem zörög, nem kattog, a fiókok a funkciójuk szerint kihúzhatók és betolhatók, és a fal mellé állítva sem tűnik az egész alkotmány ferdének vagy ingatagnak.

Alapvetően elégedettnek kellene lennem, de mégsem vagyok. Valamilyen hiányérzet maradt bennem. Rájöttem, hogy talán a gyerekeink érezhetik magukat így az iskolában.

Túl könnyű

Az IKEÁ-s bútorokat könnyű összerakni, percek alatt összerakok egy széket vagy egy asztalt, és egy komplett szobabútort is pár óra alatt össze tudok állítani. Dolgozom vele, de mégsem mondhatom, hogy azt a bútort én készítettem volna. Attól, hogy összeraktam a bútort, még nem lettem asztalos, nem tanultam belőle semmit.

Milyen gyakran vannak ezzel így gyerekeink is az iskolában: dolgoznak és készítenek valamit, de nem tanulnak belőle semmit, mert előre megadott lépéseket és útmutatókat követnek.

Engedelmességre tanít

Az egyetlen dolog, amit az IKEA szekrény összerakásából megtanulhatunk, az az, hogy érdemes követni az útmutatóban leírt lépéseket, mert ha nem így teszünk, akkor nagy valószínűséggel össze fogjuk keverni a dolgokat, és kezdhetünk mindent az elejéről. Ez az engedetlenek, a renitensek büntetése.

Természetesen jó érzés, ha sikerül összerakni egy bútort, de az öröm nem az alkotásból fakad, hanem abból a képességemből, hogy megértem, és követni tudom a szabályokat: akkor vagyok ügyes, ha mindent úgy csinálok, ahogy az le van írva. Nem kell gondolkodni, nem kell kísérletezni, nem kell méricskélni, csak követni az útmutatót. A lapra szerelt bútorok világában csak egyetlen helyes megoldás létezik.

Egyetlen megoldás

Sokszor vagyunk így az iskolában is. Bár az életben elsősorban az eredmény számít, az iskolában gyakran nem csak ezt, hanem a megoldás módját is értékelik. Hiába lehet egy matematikai egyenletet többféleképp megoldani, a tanár egy bizonyos megoldást, egy meghatározott gondolatmenetet vár el. Irodalomórán, ha mesét kell írni, akkor nem a tartalom számít, hanem a tagolás, a helyesírás, a forma, és hogy kellő számú csodát, mesebeli lényt és varázslatot tartalmazott-e a történet.

Nem kell felfedeznem (újrafelfedeznem) a gravitáció törvényszerűségeit, senki sem kíváncsi rá, hogy ki tudom-e számolni a PI értékét, senkit sem érdekel, hogy felismerem-e a törvényszerűséget az angol kérdések szórendjében. Helyette inkább elmondják, elmagyarázzák, a számba rágják a szabályokat, a törvényeket, a számítási eljárás lépéseit.

Nem kreatív

Az emberek fejében az IKEA kreatív cégként él, akik sok újdonságot találtak ki. És ez igaz is, ha a tervezőkre vagy a cég vezetőire gondolunk.

Azonban engem nem tanít meg rá az IKEA, hogy hogyan legyek kreatív. Én csak követem a bevált formulát: Kiválasztom, kifizetem, hazaviszem, összerakom, használom. Ebben nincs semmi új, semmi izgalmas.

Hasonló az iskola is. Megvannak a bejáratott utak és módszerek, melyek a legtöbb esetben működnek, és csak nagyon ritkán van olyan feladat, ahol szabadon lehet kísérletezni, próbálkozni, gondolkodni.

Járt utat járatlanért...

Félre ne érts, értem én: sok gyerekkel kell foglalkozni, nagyjából tudjuk, honnan hová kell eljutni, és milyen utat kell bejárni, és azt is tudom, hogy a szorzótábla nem kreatív ismeret. Ugyanakkor a gyerekeknek lehetőséget kell adni az önkifejezésre, az önálló kutatásra és feldolgozásra, mert ha nem így teszünk, akkor egyenembereket nevelünk, akik minden problémára ugyanazzal az egyenmegoldással válaszolnak.

Segít vagy gátol?

Természetesen szüléként és tanárként is azt szeretnénk, hogy gyermekeink sikeresek legyenek diákként is és felnőttként is, ezért különböző támogató rendszereket építünk ki a számukra. De vajon hol a határ? Hogyan segíthetjük őket fejlődni ahelyett, hogy egyszerű szabálykövetésre, másolásra tanítanánk őket? Honnantól válik a segítség korláttá?

Félek, nincs egyszerű válasz.

Mi a közös az IKEÁ-ban és a magyar iskolarendszerben?

Túl könnyű

Engedelmességre tanít

Egyetlen megoldás

Nem kreatív

Járt utat járatlanért...

Segít vagy gátol?

Legnépszerűbb bejegyzések

Legfrissebb bejegyzések

Az olvasás öröm is lehet!

Találkozzunk a Facebookon is!

Töltsd le a Varázsbetű Programcsaládot ingyen!

Adj egy esélyt gyermekednek!

39.700 forintos

Varázsbetű Szókincstár

Útmutató a Varázsbetű Programcsalád használatához

Hogyan tehet szert gyermeked pár hónap alatt használható angol nyelvtudásra?

Vevőink írták

További cikkek

Ezt olvastad már?

Bezzeg az én időmben!